Október 4-e, az állatok világnapja adott apropót ahhoz, hogy ezen a héten felső tagozatosainkhoz is közelebb hozzuk a természetvédelem témáját. Ezúttal nem tankönyvi ábrákon keresztül, hanem olyan fényképekkel, amelyekhez olykor órákon át tartó mozdulatlanság, hajnali indulás és rengeteg türelem kell.
Molnár Judit bevezetőjében egy törékeny kártyavárhoz hasonlította azt az egyensúlyt, amelyben élünk. Levegőt, vizet és termőtalajt nem tudunk egyszerűen technikai eszközökkel helyettesíteni – ezek létünk alapjai, amelyeket a természet biztosít számunkra. Arról is beszélt a gyerekeknek, hogy ebben nekik is lehet szerepük. Nemcsak a felnőttek formálják a gyerekek gondolkodását: egy-egy otthoni figyelmeztetés, jó példa vagy kérdés fordítva is hatással lehet a családra.
Különösen aktuális gondolat volt a virtuális és a valóságos világ közötti különbség. Bármennyire sok időt töltünk képernyők előtt, a természethez fűződő közvetlen kapcsolatot ez nem tudja pótolni. A szemléletváltás pedig éppen ott kezdődhet, amikor az ember már nem úgy tekint a környezetére, mintha minden kizárólag érte lenne, hanem felismeri: egy nagyobb rendszer egyik szereplője.
Innen vette át a szót – és a képeket – Kránitz Roland.
A természetfotós 2017 körül kezdett komolyabban, tudatosan foglalkozni a fényképezéssel, és elsősorban a madárvilág vált a témájává. A gyerekeknek azt is megmutatta, milyen felszereléssel dolgozik, de hamar kiderült: a látványos természetfotók mögött messze nem csak a fényképezőgép tudása áll.
Az egyik bemutatott ürgefotó például 2020-ban Angliában közönségszavazáson kapott elismerést, és Kránitz úr elmondása szerint ez a kép fontos lökést adott fotográfusi pályájának. Innen aztán sorra nyíltak meg előttünk azok a világok, amelyek mellett egy hétköznapi kiránduláson talán úgy mennénk el, hogy észre sem vesszük őket.
Réti cankók csaptak össze a párválasztási időszakban, majd gólyatöcsök következtek: párok, fiatal madarak, egymáshoz bújó és időnként egymással viaskodó állatok. Egy-egy kép mögött közben ott volt a történet is.
Talán a legbeszédesebb adat nem egy madár mérete vagy élőhelye volt, hanem az idő. Egy-egy fotó kedvéért hajnali háromkor már ki kellett feküdni a tóhoz, majd akár délután négy-öt óráig ugyanott maradni, szinte mozdulatlanul. Várni arra a néhány másodpercre, amikor a fény, az állat mozdulata és a fotós helyzete egyszerre megfelelő.
„Minden percét megéri” – fogalmazott Kránitz Roland.
A délelőtt végére talán éppen ez kötötte össze legjobban a természetvédelemről és a fényképezésről hallottakat. Ahhoz, hogy valamit meg akarjunk őrizni, először észre kell vennünk. Ehhez pedig néha nem kell más, csak kimenni a természetbe, csendben maradni – és egy kicsit tovább figyelni.