Az iskola aulájában tartott reggeli áhítaton a múlt heti történet is megelevenedett: Márában Isten ihatóvá tette a keserű vizet, hogy a szomjazó izraeliták inni tudjanak. A történet ezúttal Refidimben folytatódott, ahol a pusztában vándorló nép ismét víz nélkül maradt.
A gyermekek képek és hétköznapi példák segítségével képzelhették maguk elé a sziklás vidéket, a sátrakban élő családokat és a hosszú vándorlás nehézségeit. A szomjazó nép Mózestől várt segítséget, ő pedig Istenhez fordult. Az Úr arra utasította, hogy botjával üssön a sziklára, amelyből víz fakadt. A csoda nem Mózes vagy a bot erejét, hanem Isten gondviselését mutatta meg.
Az áhítat középpontjába azonban nem pusztán a testi szomjúság került. A bibliai történet alkalmat adott arra is, hogy a gyermekek elgondolkodjanak: ahogyan testünknek vízre, úgy lelkünknek is szüksége van arra, ami élteti.
Az imádság, Isten igéjének hallgatása és a közös éneklés mind lehetőséget adnak arra, hogy közelebb kerüljünk hozzá. Istennek nemcsak a kéréseinket mondhatjuk el, hanem örömeinket, bánatainkat és mindazt, ami foglalkoztat bennünket. Az áhítat végén Jézus ígérete is szóba került: ő az, aki élő vizet ad, amely a lélek szomjúságát oltja.
A reggeli együttlét örömteli része volt a közös éneklés is. A gyermekek lelkesen énekelték a „Boldog a szívem, velem, velem van a menny” kezdetű éneket, amelynek üzenete szépen kapcsolódott az áhítat gondolatához: Isten közelsége örömöt és békességet adhat a szívünknek.