Péntek reggel újra megtelt az aula alsósokkal. Iskolánk megszokott rendjéhez tartozik, hogy a hét utolsó tanítási napján közös alsós áhítattal indul a reggel, de szeptember első péntekén azért még sok minden új. Különösen az elsősöknek, akik közül többen most először ültek társaikkal együtt egy ilyen alkalmon.
Matus Klára Krisztina iskolalelkész rögtön az elején elárulta azt is, mi köti majd össze a következő időszak áhítatait: a víz. Nem véletlenül. A tanévnyitó istentiszteleten Jézus szavai – „Ha valaki szomjazik, jöjjön énhozzám, és igyék!” – nyomán már az élő vízről szólt az igehirdetés. Akkor azzal az útravalóval indultunk neki a tanévnek, hogy „ez a tanév ne a lyukas vödrök éve legyen, hanem az élő víz éve”.
Most ugyanennek a képnek egy egészen más oldaláról indult a beszélgetés.
Először nagyon is kézzelfogható kérdések következtek. Van-e víz az emberi testben? Milyen színből látunk a legtöbbet a földgömbön? A gyerekekkel együtt hamar megszületett a válasz: kékből. És a kék ezen a térképen mindenekelőtt a vizet jelenti.
Innen vezetett az út a Biblia legelső lapjára. A gyerekek felállva hallgatták Mózes első könyvének első két versét:
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten lelke lebegett a vizek fölött.”
Az áhítat talán legérdekesebb pillanata ezután következett. A gyerekek becsukták a szemüket, még a kezüket is elé tették, és megpróbálták elképzelni azt a világot, amelyben még nincs fény, nincsenek fák, madarak és emberi hangok. Csak sötétség, mélység és víz.
De ebben a kietlenségben már jelen van Isten.
A „lebegett” szó aztán újabb képeket hozott elő. Milyen érzés hanyatt feküdni a vízen és hagyni, hogy megtartson? Milyen lehet a levegőben lebegni? És hogyan repül a sas kitárt szárnyakkal, miközben fiókáira vigyáz?
Ez utóbbi kép lett az áhítat egyik kulcsa. Az iskolalelkész úgy fogalmazott: valahogy így képzeli el Isten jelenlétét is a teremtés kezdetén – óvó, védelmező módon, mintha kitárt szárnyakkal lenne ott a vizek fölött.
A történet azonban nem maradt a teremtés távoli világában. Hiszen a kietlenség és a kuszaság érzése egy gyerek számára is ismerős lehet. Egy összeveszés, egy bizonytalan barátság, az a kérdés, hogy valaki szóba áll-e velünk, visszaad-e valamit, vagy éppen miért történt úgy valami, ahogyan történt. Az alsósok reakcióiból hamar kiderült: erről már nekik is vannak tapasztalataik.
És éppen itt ért össze a teremtéstörténet a saját hétköznapjainkkal. Ahogyan a kezdeti kietlenségben ott volt Isten Lelke, úgy a kusza helyzetekben sem kell azt gondolnunk, hogy egyedül maradtunk. Megszólíthatjuk Istent gondolatban és imádságban – ezt már maguk a gyerekek fogalmazták meg válaszként.
A közös imádságban ezért ez a mondat is elhangzott:
„Istenem, köszönjük, hogy nem hagysz magunkra a zűrzavarban. Ahogy a víz felett lebegtél régen, most is ott vagy felettünk, közöttünk, és figyelsz ránk.”
Az áhítat a Miatyánkkal és áldással zárult, az aula pedig néhány perccel később ismét visszaváltozott egy péntek reggeli iskola megszokott terévé.
A víz képe viszont velünk marad. Az évnyitón még a szomjúságról és az élő vízről hallottunk, most a teremtés kezdetének vizei fölött lebegő Lélekről. A következő hetekben újabb történetek következnek majd – és lassan kiderül, hányféleképpen tud ugyanaz a víz beszélni életről, bizalomról és Isten jelenlétéről.