„Van egy jelenet, ami minden filmsorozatban ugyanúgy működik” — ezzel a felütéssel indult az ünnepi igehirdetés, amely rögtön megfogta a gyerekek figyelmét. Az apostolok helyzetét egy sorozat évadzáró jelenetéhez hasonlította: amikor a történet félbeszakad, a szereplők ott maradnak bizonytalanságban, és csak annyi látszik: „folytatása következik”.
A mennybemenetel története is ilyen pillanat. Az apostolok végignézték Jézus életét, halálát és feltámadását, majd egyszer csak azt, ahogyan eltűnik a szemük elől. Ott maradnak az ég felé nézve, tele kérdésekkel. Mi lesz most? Hogyan tovább?
Az igehirdetés egyik fontos gondolata az volt, hogy az ember könnyen két véglet között őrlődik. Vagy csak a saját problémáit, a közvetlen nehézségeit nézi — „földhözragadtan” élve —, vagy annyira a távoli, „majd egyszer” dolgok felé fordul, hogy közben nem veszi észre a mellette ülő embert. A prédikáció ezekre a mindennapi helyzetekre is rámutatott: az egyedül maradó osztálytársra, a csendben szorongó másik emberre, arra, hogy sokszor egészen közel vannak azok, akiknek figyelemre lenne szükségük.
A központi üzenet Jézus mondatára épült: „Tanúim lesztek.” Nem hősök, nem mindentudó emberek — hanem tanúk. Olyanok, akik továbbadják azt, amit megtapasztaltak: a szeretetet, a reményt, az odafigyelést.
Különösen erős pillanata volt az alkalomnak, amikor elhangzott: „Nyolcszázan vagytok itt ma. Nyolcszáz tanú.” Az aula ekkor egészen másként hatott. Nem egyszerűen egy iskola közös tere volt, hanem egy közösségé, ahol sokféle gyerek, sokféle történettel ül egymás mellett.
Az istentisztelet végén az apostolok várakozásáról is szó esett. Arról, hogy nem rögtön cselekedtek, nem estek pánikba, hanem együtt maradtak és imádkoztak. Ebből a csendből és várakozásból született meg később pünkösd története.
A csütörtöki alkalom után a folyosók újra megteltek mozgolódással. Reméljük, maradt valami abból a reggeli mondatból, amely talán sokakban tovább dolgozik majd: „Ti vagytok a tanúk. Ez a ti fejezetetek.”